Büntetés, a jutalmazás, a fegyelmezés, az elismerés és a családon belüli erőszak

 

Azt, hogy mit is nevezünk családon belüli erőszaknak mindig függ az attól időtől, helytől és kultúrától. Bár nem létezik egy egységes definíció, mégis vannak olyan aspektusai, amelyek egyértelműen meghatározhatóak. Ilyen például az, hogy az elkövető (bántalmazó) és az áldozat (bántalmazott) között valamilyen intim családi viszony áll fenn, a bántalmazó és a bántalmazott tehát minden esetben ismeri egymást.

Az ENSZ meghatározása szerint a párkapcsolati erőszak alatt a következőt értjük: „nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, […] a házasságon belüli nemi erőszakot […]”[1].

 

Fogalommagyarázat, a jelenség leírása

A (mai értelembe vett) családon belüli erőszak a történelemben mindig is létezett, de ezzel sokáig nem foglalkoztak, hiszen az, hogy mi történik a családon belül az csak az érintettekre tartozott. Ma is élő nézet „az én házam, az én váram, a saját otthonom falai között azt teszek, amit akarok”, illetve hogy a nő és a gyermek(ek) a családfenntartó, tehát az apa tulajdonát képezik, ő azt tesz velük amit csak akar – talán ez az oka annak, hogy ha ma is családon belüli erőszakról beszélünk, akkor rögtön arra asszociálunk, hogy az apa, a férfi az elkövető, az áldozat pedig az anya, vagyis egy nő, illetve a gyerekek, nemüktől függetlenül.

Itthon évente kb. 80 ember (50 nő és 30 férfi) válik a házastársa/élettársa által elkövetett vagy megkísérelt emberölés áldozatává[2], és a világon évente legalább hatvanezer gyerek hal meg bántalmazás következtében, minden ötödik lány és minden tizedik fiú gyerek szexuális zaklatás áldozata lesz valamely családtagja által[3]. Ezen statisztika elmondható, hogy a releváns bűncselekményi csoportban, vagyis a személy elleni bűncselekmények között már minden negyedik ilyen bűncselekményt valamely családtag ellen irányul. A súlyos testi sértések 30%-át, a befejezett és megkísérelt emberöléseknek pedig 43%-át családon belül, hozzátartozó sérelmére követik el. Az elkövetők 83%-a felnőtt férfi. Az erőszak 43%-a partner vagy volt partner ellen irányul, 21%-ban pedig a szülő vagy szülők által gyermekük sérelmére elkövetett erőszakcselekményről beszélhetünk[4].

A társadalmi fejlődés során tehát módosult a hozzáállás a jelenséghez, így vált a normalitás részéből (vagy legalábbis a közönyt felváltotta) egy tilalmazott viselkedési formává, amit még ma is rengeteg tévhit és félreértés övez. Ilyen tévhiteket gyűjtött össze a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE)[5], melyből megtudhatjuk, hogy az erőszakkal kapcsolatos esetek 95%-ában a férfi az agresszív fél, és hogy ez a probléma a lakosságban minden ötödik nőt érinti (Magyarországon tehát kb. félmillió áldozatról beszélhetünk) – tehát egy igen elterjedt és súlyos mechanizmusról beszélhetünk akkor, amikor a családon belüli-, vagy kapcsolati erőszakot említjük. Az összefoglalás ír arról is, hogy vannak olyan nyugati országok, ahol célzott egyéni vagy csoportterápia segítségével a bántalmazó fél képes felhagyni partnere elleni fizikai erőszakkal.

 

Kriminológia és a családon belüli erőszak

„Nyugati” értelemben a családon belüli erőszakkal az 1960-as, 1970-es évektől foglalkoznak a különböző tudományok. Időben legelőször a gyermekbántalmazás került előtérbe, 1962-ben egy amerikai orvoscsoport által közzétett tanulmány, a „Megvert gyerekek szindróma” című publikáció[6] jelent meg. Ebben egy év folyamán az ambulanciákra érkező betegek bekerülési okait vizsgálták több kórházban is. 300 gyermekbántalmazási esetet találtak ekkor, ezeknek 11%-a végződött halállal, 28% pedig maradandó agykárosodással.

A témában hatalmas áttörést hozott azoknak a feminista csoportoknak a kampányai és akciói, akik az otthonukban bántalmazott és megerőszakolt feleségek védelmében léptek fel. A családon belüli erőszak bekerült a médiába és így a nyilvános diskurzus részévé vált, lehetőség nyílt rá, hogy változások menjenek végbe benne. Az utóbbi témában végzett kutatások és epidemiológiai vizsgálatok hatalmas előfordulási adatokat hoztak – britt kutatók szerint minden negyedik nő és minden hatodik férfi lesz családon belüli erőszak áldozata élete során[7].

Hogy miért fontos foglalkoznunk ezzel a jelenséggel? Az áldozatok klinikai és kutatási eredményeinek alapján egyértelműen kimutatható, hogy a családon belüli erőszak súlyosan károsító, romboló hatása mutatható ki. Nem csak rövidtávú, hanem hosszútávó károsodásokról beszélhetünk, gyerekek esetében akár felnőttkorig fennmaradó zavarokról is[8]. Egyaránt beszélhetünk fizikai és pszichés sérülésekről és a szociális élet elakadásáról esetleges ellehetetlenüléséről is.

A bántalmazás jellege szerint beszélhetünk fizikai erőszakről (közvetlen fizikai erőszakról, közvetett fizikai erőszakról), elhanyagolásról, lelki bántalmazásról (verbális bántalmazásról, érzelmi abúzusról), szexuális erőszakról vagy abúzusról, gazdasági / társadalmi visszaélésről. A sértett szempontjából beszélhetünk gyermekbántalmazásról, házastárs / partner bántalmazásáról (nők elleni, feleség / partner bántalmazásáról, férfiak elleni férj / partner bántalmazásáról), idősbántalmazásról, egyéb rokon (pl. testvér) bántalmazásáról.

A családon belüli bántalmazások nem függetlenek egymástól, hiszen a család úgy működik, mint egy rendszer. Az erőszak közvetlen áldozatán túl a többi családtag sem tekinthető „kívülállónak”, ők is érintettek családtagjuk bántalmazásában.

Az Országos Kriminológiai Intézet (OKRI) egyik 2002-es kutatásában jogerős döntéssel lezárult, hozzátartozó sérelmére elkövetett kb. 1500 ügyészségi ügy aktáinak elemzése alapján akövetkezők állapíthatóak meg: a tipikus elkövető 36-45 év közötti, alacsony iskolázottságú, munkanélküli vagy alkalmi munkából élő férfi, a tipikus áldozat nő, ezen belül is leginkább veszélyeztetett a feleség / élettárs. A halálos véget érő bűncselekmények, illetve a kiskorúak ellen irányuló bűntettek sértettjei között több a férfi. Az elkövetett bűncselekmények közül kiemelkednek a súlyos testi sértések, és a családon belüli erőszak körébe tartozó bűncselekmények nagy részében hosszan eszkalálódó, tartós konfliktus előzi meg a cselekményt. A családon belüli erőszak kísérőjelensége az alkohol – a bántalmazók legnagyobb része alkoholos befolyásoltság alatt, vagy az alkohol miatti konfliktus következtében követi el a bűncselekményt.

Ma Magyarországon a családon belüli erőszak bűntett, ugyanis a 2012. éci C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (Btk.) 212/A szakasza „Kapcsolati erőszak” elnevezéssel leírja azt. Ez alapján tehát büntetendő, ha a gyermek szülője, az elkövetéskor vele egy lakásban élő hozzátartozója, volt házastárs/élettárs, gondoka, gondnokoltja, gyámja vagy gyámoltja sérelmére rendszeresen olyan tettet visz véghez, amely az áldozat emberi méltóságát sérti, megalázó és erőszakos magatartást tanúsít. A törvény bünteti ezen felül a fentebb felsorolt személyek között, ha egyik fél anyagi javakat von el, nélkülözésnek teszi ki a másikat, rendszeresen testi sértést, személyi szabadság megsértését, kényszerítést vagy becsületsértést követ el. Ezen büntettek a hatályos Btk. alapján csak magánindítványra büntethetőek.

 

Magyarázó modellek

1998-ban Magyarországon végeztek egy kutatást[9], melyben megpróbálták először hazánkban feltérképezni a családon belüli erőszak előfordulását, gyakoriságát. 1010 fős mintát használtak és a családon belüli erőszak négy formájára összpontosított (asszonyverés, nők elleni szexuális erőszak, gyerekverés és gyerekek szexuális zaklatása). Ezen adatokból jól láthatóvá vált, hogy a megkérdezett nők 5%-át rendszeresen verték szülei, 13%-át legalább egyszer brutálisan megverték gyerekkorában, 8%-hoz egy felnőtt szexuálisan közeledett gyerekkorában, és szintén 8%-át férje/partnere erőszakkal kényszerítette szexuális életre. A válaszoló nők 50%-a szerint magánügy, ha a férfj megpofozza feleségét – ha ököllel üti meg, akkor csak 16%-uk szerint magánügy.

A pszichológiai, pszichoanalítikus elméletek az egyén szintjén próbálnak magyarázatot adni az otthoni agresszióra – többnyire a szülők egyéni pszichopatológiájára, a gyermekbántalmazások okozta traumákra és pszichés sérülésekre, illetve a családi rendszer kóros működésére koncentráltak. Ezen elméletek szerint a bántalmazó szülő többnyire alapvető szükségleteiben nélkülöző (deprivált) gyermek volt, és általában nem rendelkezik a gyermekneveléshez szükséges megfelelő ismeretekkel, agresszív impulzusait kevéssé tudja kontrollálni. Gyermek-bántalmazáshoz vezet pl. a nem megfelelő anya-gyermek kapcsolat, a kötődés kialakulásának kudarca. A háttérben állhat a bántalmazó szülő saját feldolgozatlan problémái, esetleges traumatikus emlékei – és a bántalmazás közben ezen traumáját ismétli meg saját gyermekével.

Egy másik magyarázóelmélet a csere-, vagy kontrollelmélet, mely alapfelvetése az, hogy az emberi viselkedést és az interperszonális kapcsolatokat az öröm (jutalmazás) keresése és a fájdalom (büntetés) elkerülése motiválja. Az elmélet szerint a legtöbb ember – bár el szeretne követni – mégis azért nem követ el bűnt, mert megfelelő kontrollmechanizmusok jól működnek. Ez alapján az mondható el, hogy a családon belüli erőszak megjelenése akkor várható, ha az erőszakos viselkedés „költségei” nem haladják meg a jutalmakat, illetve ha hiányzik a társadalmi kontroll, amely felelősségre vonással fenyegeti meg az adott cselekmény – jelen esetben a családon belüli erőszak – elkövetőjét, mert akkor növekszik a az erőszak költsége.

Ezen két elméleten túl az, hogy pontosan mi is vezet a családon belüli erőszakhoz, honnan fakad annak eredete, indítékaira a büntetés, a jutalmazás, a fegyelmezés és az elismerés négyesében két fő elméletet érdemes megemlíteni: a transzgenerációs modellt és a szociális tanuláselméletet.

A transzgenerációs modell

Az egyik ilyen elmélet az erőszak átadásának transzgenerációs modellje, mely szerint az erőszak oka a tanult mintában, a destruktív jogosultságban keresendők. (Böszörményi-Nagy Iván). Ezen elmélet alapján a gyerekek megtanulják szüleiktől az agresszív viselkedést, és úgy látják, hogy céljaikat csak agresszív viselkedéssel tudják elérni. Ezzel magyarázható az is, hogy gyakori jelenség az, hogy a bántalmazottból bántalmazó lesz.

Böszörményi-Nagy Iván és James Framo közösen kidolgozott, integratív családterápiás módszere (melyet később Böszörményi-Nagy Kontextuális terápiának nevezett) alapjául szolgált a tárgykapcsolat-elmélet, rendszerelmélet és az egzisztenciális filozófia is. A módszer új fogalmakat hozott be a családterápiába, olyanokat mint a családi örökség, családi lojalitás, a viszonyok, dialektusok elmélete, viszonyokban lévő egyensúly vagy épp a parintifikáció (az a folyamat, melyben az egyik családtag, sokszor az egyik gyermek, felvesz egy kötelességtudó szerepet valamely szülő vagy több családtag ügyelésére, úgymond felnőtt, szülői szerepkört felvéve).

A kontextuális terápia négy alapvető dimenziót, amelyek egyaránt vannak hatással a terápiára és az egyének közötti viszonyokra is. Ezen dimenziók a következők: tárgyiasítható tények, egyéni pszichológia, transzakciónális minták rendeszere és a kapcsolati etika. Leírása szerint a kapcsolati etika egy komplex dimenzió, amely egyensúlyba hozza a kapcsolatban lévő egyének között a bizalmat, az igazságosságot, a felelősséget, a lojalitást és a jogos figyelembevételt.

A terápia egyik kimagasló metodológiai hozzáállása a többirányú érdekképviselet, azok irányába is akik nincsenek jelen a terápában (visszavezethető ez a gondolat a rendszerelméletre). Ilyenkor az elismerés és elvárás feléjük van irányítva, így egy párbeszéd kezdeményezhető kölcsönös helyzetben lévő családtagok között. Böszörményi-Nagy hangsúlyozza a helyrehozó-cselekedetek fontosságát is (ez különbözteti meg terápiás módszerét a pszichodinamikától), és a belátást, az interakciót pedig az itt és mostban értelmezi. Véleménye szerint az egyéneknek és családoknak a jelenben való egészségében, és a jövő generációjának jóléte után való törődés egyik legfontosabb jele a “transzgenerációs szolidaritás”, tehát a terápia egyik fontos preventív szándéka az utókor jóléte.

 

Szociális tanuláselmélet

Egy másik elmélet, a szociális tanuláselmélet a társas meghatározottságban látja az okot. E szerint az erőszak megnyilvánulása attól függ, hogy a környezet normái, elvárásai támogatnak-e vagy elutasítanak-e bizonyos viselkedést. Az elmélet alapján a társadalmi megítélés változik, az erőszak elítélésének visszatartó ereje van.

A szociális tanulás alatt egy „…olyan típusú elsajátítási folyamat, amelyben más személyekkel való közvetlen interakció során, a direkt és konkrét megtapasztalás (észlelés, megfigyelés) révén az egyén mindenekelőtt új viselkedésformát vagy cselekvési típust vesz birtokba, illetve valamilyen korábbi viselkedési formájának vagy cselekvési módozatának (szerencsés helyzetben jó irányú) módosulása következik be”[10]. Az egyén ezen tanulási folyamatban megfigyel másokat, és így tanulja meg a viselkedési formákat és szabályokat, a szokásokat, illetve így sajátítja el a megfelelő szociális viselkedési formák és készségek rendszerét – tehát modellkövetésről beszélhetünk, ami egy sajátos emberi tanulási forma, és egy olyan mechanizmus amelyben a kulturális értékek áthagyományozódnak a fiatalabb nemzedékek számára, illetve megtanulják az együttélés alapszabályait is ez által.

Bandura és Walkers (1963)[11] szerint a szociális tanulás lényegét és legfontosabb sajátosságait a személyiség fejlődésének távlatából közelíthetjük meg. Bandura több gyermekekkel végzett kutatásaiban a gyerekek agresszív viselkedési formáinak kialakulását tanulmányozta. A szociális tanulás alaptételéből indult ki, vagyis abból, hogy a fontos szociális viselkedésformákat és a viselkedési normák nagy többségét más személyek megfigyelése és utánzása során sajátítjuk el. Bandura szerint a szociális tanulmában kivételesen fontos szerepet játszik a megerősítés jelensége – három ilyen megerősítési módozatra hivatkozik. Ezek a következők: közvetlen megerősítés (a tanuló a modelltől vagy más tekintéllyel rendelkező személytől kap pozitív vagy negatív megerősítést), vikariáló megerősítés (a tanuló elővételezi, hogy a leképzett viselkedéséért valamilyen jutalmat fog majd kapni, pl. mert látta hogy másik személyt hasonló viselkedésért már megjutalmaztak) és az önmegerősítés (megtanult viselkedés gyakorlása által kiváltott megelégedettség vagy kellemetlen állapot jelenik meg a tanulóban).

A szociális tanuláson belül három különböző formáról beszélhetünk, melyeknek meghatározó szerepe van az egyén viselkedésében. Az első ilyen forma az utánzás, vagyis az imitáció. Ez a gyermeki személyiség fejlődésének és a gyermek tulajdonságaira vonatkozó gazdagodásának egyik legfontosabb eszköze. Az imitálás a belső hajlandóság biogenetikai gyökereivel rendelkezik, tehát minden ember hajlandó rá valamilyen mértékben. Az, hogy mennyire eredményes ez a tanulási módszer nagyban összefügg a gyermek belső utánzási késztetettségének szintjével. Imitáció során az egyik különböző konkrét viselkedésmódokat, cselekvési formákat, attitűdöket figyel meg pontosan és ezeket internalizálja, memorizálja. Ez a folyamat végbemehet tudattalanul, szándék nélkül, vagy akár tudatos kiválasztás alapján is. A gyermeknek megfelelő koncentrációs képességgel, empátiával, élénk mintakövető késztetettséggel kell rendelkeznie hozzá.

Második ilyen forma az azonosulás, vagyis az identifikáció. Alapja megegyezik az utánzáséval, tehát a mintakövetés áll a középpontban. A különbséget az adja, hogy a tanuló személynek érzelmileg szorosan kötődnie kell a modellszemélyhez (legyen köztük egy erős szeretetkapcsolat). Az azonosulás fontos része az érzelmi elfogadás, tudatos vagy pusztán automatikus követésen alapuló elsajátítás és interiorizáció. Ez egy komplex szervezettségű utánzás, amelynek erős motivációs jellege és gazdag érzelmi töltete van, hiszen a tanuló olyanná szeretne válni, mint a modellszemély. A folyamata maga akár akaratlanul és spontán módon, akár szándékosság valamely fokán is végbemehet. Az identifikáció alaphelyzetének során a tanulószemély általában kevésbé fejlett és nagyon képlékeny, befogadásra nyitott és hajlamos, a modell/referenciaszemély pedig érett, tapasztaltabb, önállóbb és erőteljesen szuggesztív személyiség. Tipikus példa erre a gyermek és felnőtt / szülő kapcsolat.

Végül a szociális tanulás harmadik formája nem más, mint a szereptanulás, melynek szerepe van a szerepviselkedési normák, készségek elsajátításában, illetve egy csoporton belüli interperszonális interakciók előírásának való megfelelésben és az együttélés követelményeinek optimális megtartásában. A forma alapja az a tény, hogy egyes szociális státuszokhoz, pozíciókhoz, illetve a státust megjelenítő személyekhez jellegzetes szerepek kapcsolódnak. Ezek a szerepek az adott státusszal szemben megmutatkozó társadalmi követelményeket és normákat, illetve ezekkel kapcsolatos specifikus viselkedési módokat tükrözi. Ezek az elvárások minden kultúrában a viselkedésre vonatkozó külső követelmények, normák vagy szabályok formájában jelentkeznek, és függetlenek az egyéni személyiségvonásoktól. Ez a tanulási forma hosszas és meglehetősen nehéz folyamat, hiszen az embereknek igencsak változatos szerepeket kell érvényre juttatniuk társadalmunkban. A szociális szerep nem egyéb, mint az adott státusszal rendelkező személlyel szemben támaszott társadalmi elvárások összessége. Ennek a folyamatnak erős adaptív jellege van, hiszen ha egy személy elégedtelenséggel vagy zavarokkal küszködik a szerepek vonatkozásában, akkor később jelentős nehézségekbe fog ütközni a szociális beilleszkedés terén. Fontos szintén ebben a folyamatban, hogy a személy ne csak a saját, hanem mások szerepeit is ismerje, hiszen a szerepérvényesítés folyamatában, a másokkal való kapcsolatok kialakításában és fenntartásában csak így lehetséges sikeres kapcsolatok kialakítása.

Bár a három alapvető szociális tanulási formát, vagyis az utánzást, az azonosulást és a szereptanulást tiszta és önálló folyamatként is leírhatjuk, valójában ezek soha nem zárják ki egymást kölcsönösen. Egy konkrét tanulási szitációban az figyelhető meg általában, hogy valamelyik forma túlsúlyban van, meghatározó szerepet játszik, a másik két forma is jelen van bizonyos mértékben.

 

Kezelési lehetőségek

Bár a családon belüli erőszakra nem létezik egy egységes definíció, mégis a jelenség maga leírható különböző közös pontok alapján. Az ellene való küzdelem ma már jól nyomon követhező a különböző hazai és nemzetközi szervezetekben is.

Egyik ilyen első nemzetközi egyezményt az ENSZ adta ki 1979-ben, Egyezmény a Nőkkel Szembeni Diszkrimináció Minden Formájának Felszámolásáról (CEDAW), majd 1997-ben egy közgyűlési határozat is született, a Bűnmegelőzés és bűnügyi igazságszolgáltatási intézkedések a nők elleni erőszak megszüntetésére határozat. A gyermekbántalmazással kapcsolatban fontos megemlíteni a Gyermekjogi egyezményt, amely 1989-ben született.

A családon belüli erőszak elleni küzdelem egyik fontos eleme a prevenció. Ebből a szempontból 3 különböző megelőző szintet különböztetünk meg:

• erőszakot megelőzően alkalmazott, a bekövetkezés megakadályozására irányuló elsődleges (jelenthet bármely aktivitást, ami általában csökkenti az erőszak legitimálását, pl. nőszervezetek kommunikációs kampányai, iskolai precenciós programok, melyek a társas kapcsolatokról, nemi szerepekről tartanak a fiataloknak célzó anyagot),
• az erőszakot közvetlenül követő, az azonnali hatások csökkentését megcélzó mádodlagos (gyors, azonnali enyhítésre irányuló prevenció, pl. krízisközpontok, bántalmazott nők számára létrehozott, átmeneti menedékhelyek, családon belüli erőszak áldozatait támogató programok),
• és a hosszú távú következményeket kezelő harmadlagos megelőzést (ide sorolhatóak az egyes államokban létrejövő jogi reformok, melyben a legfontosabb intézkedés a partnerek közötti erőszak különböző formáinak kriminalizálása volt, de születtek új családon belüli erőszak törvények is, vagy a meglévő büntetőjogszabályokat egészítették ki ilyen bekezdéssel).

Bár a családon belüli erőszak elleni fellépések egyik legfontosabb lépése az áldozatsegítés volt, fontos volt a rendőri gyakorlat reformjának megteremtése is – így kerülhettek be az új jogszabályokba olyan intézkedések, mint pl. a családon belüli erőszak esetén előírt kötelező őrizetbe vételt vagy előzetes letartóztatást, így egy aktívabb rendőri közreműködésre volt szükség az ilyen esetekben.

Magyarországon a bántalmazott feleség vagy élettárs kérheti a bántalmazó férje vagy élettársa ellen hozott távolságtartási végzést 2006 óta, akkor is ha közös háztartásban, közös címen élnek, illetve a rendőrség szakított azzal a korábbi „amíg vér nem folyik, addig nem avatkozunk be” tétellel egy belügyminisztériumi utasítás és az országos főkapitány intézkedése miatt. Ezen kívül változást hozott még az a hozzáállás is, hogy a rendőrök az áldozatok biztonságának garantálását tűzték ki elsődleges célul, és a rendőrségi intézkedések hatékonyabbá tételét. Ennek érdekében módszertani útmutató készült, belső szabályzatokat alakítottak ki, képzéseket szerveztek a rendőrök számára.

Ezen felül a jogalkotás és jogalkalmazás együttes reformjának egységes szemléletű elképzelése jelent meg a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti statégiájában, melyben a családon belüli erőszak központban szerepel. A politika és a jogalkotók büntetőjogi, bűnmegelőzési problémaként próbálják megoldani ezt a kérdést. Ez alapján a magyar jogrendszer alkalmas lehet arra, hogy fokozottabban védje meg az áldozatokat, szankcionálja az elkövető tettét.

A jogi szabályozások változásán túl megjelentek az elkövetők ketelésére irányuló programok is, melyek főleg a stressz és az indulatok kezelésével, a saját cselekedetekért vállalt felelősséggel, illetve az empátia fejlesztésével foglalkoztak. Egy amerikai kutatás szerint az ilyen programot befejező férfiak többsége (53-85%) egy kétéves utánkövetés alapján erőszakmentes maradt[12].

Természetesen a megoldási lehetőségek mellett még számos megválaszolatlan, koncepcionális kérdés maradt még fenn, például, hogy szükség van-e helye az elterelésnek, alternatív megoldási módoknak, mint amilyen a büntetőjogi mediáció is? Megoldható-e a szűkös anyagi, tárgyi, személyi erőforrások ellenére az állami büntetőhatalom érvényesítése, az áldozat és családjának érdekvédelme, illetve az elkövető rehabilitációja?

 

Lezárás

A múlt században elindított változások hatására mára már kilépett a „rejtett titkok” közül, így felhívva magára a szakemberek figyelmét. Ennek köszönhető az, hogy egy széles körben ismert társadalmi problémaként kezeljük, nem pedig legyintve ráhagyjuk az áldozatokra, hogy maguk küzdjenek meg vele. Köszönhetően a civil szervezeteknek (Nane, 16akciónap, stb.), illetve az állami hatalom hozzáállásanak változásán (pl. rendőri intézkedések, jogi keretek) a bántalmazottak nem érzik magukat egyedül a problémájukban.

Ezeknek a jogi és társadalmi változásoknak köszönhetően egyre több nő mert segítséget kérni, így a látencia egyre inkább csökkenhet. Bár más nemzetközi kutatások szerint nincs csökkentő ereje a megnövekvő letartóztatásoknak a családon belüli erőszak mennyiségében, mégis az állam és a politika hozzáállását a büntetőtörvénykönyv jól jelzi, így egyértelműen kiolvasható a partnerkapcsolati, illetve a családon belüli erőszak elítélése az állam részéről.

Előrelépés lenne még ezen felül, ha Magyarországon is megjelennének a különböző kezelést célzó gyakorlatok, csoportos terápiák, illetve ha már iskolás kortól oktatva lennének a gyerekeknek különböző stresszlevezetési technikák, illetve az a szemlélet is, hogy az agresszió nem old meg semmit sem.

 

Hivatkozási lista

 

[1] Deklaráció a Nők Elleni Erőszak Megszüntetéséről, 1993.

[2] Windt Sz., 2005. p. 141. (idézi. Virág Gy.)

[3] Krug, E. G. et al – eds. – 2002. p. 60 (idézi Virág Gy.)

[4] Forrás: Virág Gy., 2006.

[5] Forrás: http://www.nane.hu/eroszak/vaw/tenyektevhitek.html

[6] C. H. Kempe – F. N. Silverman – B F. Steele – W. Droegemueller – H. K.Silver: „The Battered – Child Syndorme”, Journal of the American Medical Association, 1962, 17 – 24.

[7] Mirrlees-Black, C., 1999. p. 18. (idézi: Virág Gy.)

[8] Brownie, A. – Finkelhor, D., 1986., Salter, A., 1995. (idézi: Virág Gy.)

[9] Tóth O., 1999. (idézi: Virág Gy.)

[10] Dr. Fodor László: A szociális tanulás jelentősége a pedagógiai folyamatban

[11] Bandura, A. – Walkers, R. H. 1963. Social learning and personality development. New York, Holt, Rinehart and Winston.

[12] Forrás: Virág György: Családon belüli erőszak, p. 389

 

Felhasznált Irodalom

2012. éci C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (Btk.)

Adler, F.–Mueller, G. O. W.–Laufer, W. S.: Kriminológia. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.

Alföldi Ágnes Dóra: A családon belüli erőszak megítélése és megelőzésének eszközei a magyar és az európai uniós jogban. Magyar Tudomány, 2011/08

Bandura, A. 1976. Szociális tanulás utánzás útján. In Pataki Ferenc (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia. Budapest, Gondolat. p. 84–123. o.

Böszörményi-Nagy I. és Krasner, B.: A kapcsolatok kiegyensúlyozásának dialógusa. Coincidencia, Kft. Budapest, 2001.

Dr. Fodor László: A szociális tanulás jelentősége a pedagógiai folyamatban

(Forrás: http://rmpsz.ro/uploaded/tiny/files/magiszter/2008/tavasz/03.pdf ; letöltés dátuma: 2015. november 20.)

Gönczöl Katalin – Kerezsi Klára – Korinek László – Lévay Miklós (Szerk.): Kriminológia – Szakkriminológia, Budapest, Complex, 2006.

2.3 fejezet: Virág György: Családon belüli erőszak, p. 377-391.

Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) – Tények és Tévhitek a családon belüli erőszakról

(forrás: http://www.nane.hu/eroszak/vaw/tenyektevhitek.html ; letöltés ideje: 2015. november 16.)

Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) – Párkapcsolaton belüli erôszak. Ne tûrje az erôszakot! (szórólap)

(forrás: http://www.nane.hu/kiadvanyok/szorolapok/parber.pdf ; letöltés időpontja: 2015. november 29.)

Székely Ilona: Kapcsolatainkban létezünk: Böszörményi-Nagy Iván kontextuális terápiájának rövid ismertetése. Pszichoterápia, 2000. p. 437-444.

Tamási E. (2005): A családon belüli erőszak vizsgálatának története In: Virág Gy. – szerk. – (2005) 31–53. o.

Tóth O. (1999): Erőszak a családban. TÁRKI, Társadalompolitikai Tanulmányok 12. sz.

Tóth O. (2003): A családon belüli, partner elleni erőszak. Századvég Kiadó 1. sz.

van Heusden, A. és van den Eerenbeemt, E.: A változó egyensúly: Böszörményi-Nagy Iván egyéni-és családterápiás elmélete és módszere. Coincidencia, Kft. Budapest, 2001.