Film – A Stanford-i börtönkísérlet (2015)

Kiemelt kép forrása: themazerunnerhun.blogspot.hu

Aki tanult pszichológiát akár csak alap szinten is, az minden bizonnyal hallott már az elhíresült Philip Zimbardo-féle Stanfordi Egyetemen végzett “börtönkísérletről”, melyben az emberek fogságban való viselkedését kívánták megismerni. A kísérletből több film is készült, de ezek többsége bár valós alapokkal rendelkeztek, mégsem a teljes valóságot mutatták be.

2015-ben azonban Kyle Patrick Alvarez rendezésében megjelent a Stanfordi börtönkísérlet (The Stanford Prison Experiment – imdb), melyet Zimbardo maga így kommentált: „Évtizedekig ostromoltak, hogy megfilmesíthessék a kísérletet, de sokáig ellenálltam, mert nem találtam megfelelőnek egyik forgatókönyvet sem. Úgy gondolom, hogy ez a film viszont híven tükrözi kísérletünk lényegét”.

A valódi kísérlet 

Az eredeti kísérletet Zimbardo és csapata 1971 augusztusában végezte el a Stanfordi egyetemen. Az önkéntesen jelentkező alanyokat véletlenszerűen börtönőrök és fogvatartottak körébe osztottak szét, és csak olyanokat válogattak be, akiket pszichológiailag stabilnak ítéltek. Az egyetem alagsorát egy valódi börtön mintájára rendeztek be. Olyan körülményeket igyekeztek kialakítani, amelyek a résztvévevőkben kiváltották a dezorientációt, deperszonalizációt és deindividualizációt (pl. az őrök tükrös szemüveget viseltek, így sosem kerültek szemkontaktusba a rabokkal, a rabok alsónemű nélküli muszlinköpenyeket hordtak, nevük helyett számokon szólították őket, “behívásuk” egy valódi letartzóztatásnak volt álcázva, stb.).

Maga a kísérlet annyira veszélyessé kezdett válni, hogy 6 nap után (a tervezett két hét helyett) Zimbardoék leállították azt – ugyanis, az őrök megalázó bánásmódjának hatására súlyos emocionális zavarokban kezdtek el szenvedni, és már a második nap lázadás tört ki. Bár fizikai erőszak használata tiltva volt, az őrök mégis találtak olyan módszereket, amivel kínozhatták a rabokat (pl. több órásra nyúlt névsorolvasást tartottak, megalázták őket azzal hogy meztelenre vetkőztették őket, melyek homoszexuális színeztet kaptak, stb.), és az idő múlásával egyre szadistább módon kezdtek el viselkedni az őrök a rabokkal.

Eliot Aronson A társas lény c. könyvében szó szerint közöl egy részletet Zimbardónak az amerikai képviselőház jogügyi bizottsága számára készített jelentéséből:

„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”

forrás: Philip Zimbardo: The Psychological Power and Pathology of Imprisonment, 1971, 3. o.
Idézi Aronson: A társas lény (fordította Erős Ferenc), ISBN 963-221-659-8, 50. o.

A film és a valóság 

A film pedig a fentebb leírt, valós eseményeket mutatja be. Azt, hogy milyen tájékoztatást kaptak a börtönőrök, hogy milyen emocionális és pszichoszomatikus problémáik lettek a fogvatartottaknak, és tökéletesen bemutatja azt, amit később Zimbardo csak “Lucifer-hatásnak” nevezett – vagyis azt, hogy bizonyos körülmények között egy normálisnak titulált ember is könnyen gonosszá válhat. A számos tanulmány és dokumentumfilm mellett ez a játékfilm segít a közeli képekkel, a drámai hangulattal visszaadni azt, ami ott, akkor, közel 45 évvel ezelőtt történt. Nagyon jól szemlélteti azt, ahogy a börtönőrök kezdetben bár kicsit megszeppenve végzik feladatukat, később már-már megdöbbentő kreativitással tudják kínozni embertársaikat.

Christina Zimbardo, aki szintén megjelenik a filmvásznon, és aki immáron 44 éve Philip Zimbardo felesége így beszélt a filmről és a kísérletről:

„Aktualitása ma is van a filmnek a rettenetes amerikai börtönviszonyok, a rendőri brutalitások, a bullyzások idején. A történet nemcsak a bántalmazókról, az emberi mivoltukból kivetkőzöttekről szól, hanem a jobb szándékú, de néma szemlélőkről is. Stanfordon sem volt mindenki egyformán gonosz börtönőr. Volt, aki nem vett részt az attrocitásokban, de nem merte kimondani, hogy elég volt, ezt abba kell hagyni”

Film előzetese