Sorozatgyilkosok, akik (majdnem) megúszták

Kiemelt kép forrása: Wikipedia – Büntetőjog

“Nulla poena sine crimine” – mondja a bölcs büntetőjogász – vagyis nincs büntetés bűncselekmény nélkül. De vajon fordítva is igaz? Nincs bűncselekmény büntetés nélkül? Három olyan soroztgyilkosról írnék most nektek, akik (majdnem) megúszták.

Mindenki ismeri Hasfelmetsző Jack, vagy épp a Zodiákus történetét, ahol a sorozatgyilkos kiléte abszolút rejtély, vagy ha vannak is gyanusítottak, mégsem lehet senkire sem teljes bizonyossággal bizonyítani a rémtetteket. De mi van akkor, ha tudjuk, hogy ki az elkövető, de az mégis megússza?

Az igazságos világba vetett hitünk abban az idillben tart minket, hogy aki bűnös, az megjárja, de a valóságban erre sajnos rá kell, hogy cáfoljunk. Ha sorozatgyilkosságra adnánk a fejünket, de nem jön be nekünk az életfogytiglani fegyház vagy a halálbüntetés, akkor két tippem van – vagy egy rossz rendszerben tegyük ezt, vagy pedig legyen egy befolyásos apánk. Melyikkel kezdjük?

 

 Issei Sagawa

Csak erős idegzetűeknek! 

Ennél az esetnél megjegyezném, hogy a sorozatgyilkost egyébként mint “minőségi”, nem pedig mint “mennyiségi” kifejezést használom.

Issei Sagawa 1949-ben született Japánban, gazdag szülők gyermekeként (na, kitaláljátok ő hogyan úszta meg a dolgot?). Saját bevallása szerint kannibál vágyai először első osztályban törtek rá, miután látta egy másik fiú combját. Egy későbbi interjújában azt árulta el, hogy ezután állatokkal kezdett el fajtalankodni, illetve kannibál vágyai egy idő után már csak a nőkkel kapcsolatban jöttek elő.

Mikor 23 éves volt, Tokióban meglátott egy magas, gyönyörű német nőt, akit annak házáig követett, illetve be is tört oda – a nő arra ébredt fel, hogy a férfi a földhöz szorítja, de sikerült megmenekülnie, Sagawát nemi erőszak kísérletéért le is tartóztatták – a férfi persze nem árulta el a hatóságnak, hogy eredeti célja az volt, hogy megegye a nőt és egy kis részét a húsából megtartva szépen hazasétál, mint aki jól végezte dolgát.

28 éves korában, 1977-ben Párizsba költözött, hogy a Sorbonne Egyetemen csinálja tovább PhD-jét, irodalomból. Sagawa egy interjúban egyszer azt mondta, hogy minden nap hazavitt egy prostituáltat azzal a szándékkal, hogy megölje őket, de sose tudta meghúzni a ravaszt. Néhány évvel később 1981-ben (még mindig Párizsban) Sagawa meghívta egy PhD-s társát magához vacsorázni – a 25 éves, csinos, magas Renée Hartevelt akkor még nem is sejtette, hogy Sagawa őt gondolta vacsorának. Miközben Renée Sagawának háttal egy verset olvasott, a férfi hátulról lelőtte őt. Állítólag ezután Sagawa elájult, és amikor felébredt akkor határozta el, hogy “véghez kell vinnie a tervét”. Megerőszakolta a nő hulláját, majd harapdálni kezdte azt. Mikor rájött, hogy fogai nem képesek feltépni a bőrt elment egy henteskést venni. Két napig lakmározott a nőből, bizonyos részeit pedig a hűtőbe tette el későbbre. Hogy megszabaduljon a nő “felesleges” részeitől egy tóba dobta azokat – ám eközben észrevették, majd nem sokkal később a francia rendőrség le is tartóztatta.

Befolyásos és gazdag apja jó ügyvédet szerzett fiának (Japánban borzalmasan erős az örökítés-vágy, mindegy ha nem is értesz ahhoz, amit apád csinált, ha az elsőszülött fia vagy, neked kell továbbvinned), Sagawa két évig ítélet nélkül ült, mikor is kimondta a bíróság, hogy mentálisan beteg. Mielőtt Japánba szállították volna egy japán újságíró leírta történetét, Sagawa pedig hírességé vált a szigetországban. Japánban egyből kórházba került, ahol megáállapították, hogy elmebetegségge és szexuális perverziója vezetett a gyilkossághoz. Mivel tovább legálisan nem tarthatták benn, 1986-ban szabadjára engedték (állítólag egyébként tovább is benn tarthatták volna, de Sagawa apja közbenjárt).

Élete akkor olyan volt, mint bármely sztáré – interjúkra járt, műsorokban szerepelt, szakértősködött egy szado-szexuális filmhez, könyveket írt, és étteremkritikákat (és állítólag sok levelet kapott olyanoktól, akik szerették volna, ha megeszi őket). Ahogy telt az idő azonban “híressége” is megcsappant, pontosabban sztár helyett már kannibál-gyilkosként kezelték. Próbált munkát vállalni (saját nevével), de senki nem kívánta alkalmazni – hamarosan szociális ellátásra kényszerült. Egy interjújában azt mondta, hogy arra vágyik, hogy egy nyugati nő megegye, mert lelke csak akkor nyerheti el nyugalmát.

Sagawa jelenleg Tókióban él.

 

 Andrij Romanovics Csikatilo

1936, Ukrajna – egy fiú születik meg egy kis faluban, valahol Ukrajnában, a Sztálini időkben. Ukrajnában akkor borzalmas szegénység uralkodott – Csikatilo szülei a helyi kolhozban dolgoztak, ám munkájukért nem kaptak pénzt, csak megengedték nekik, hogy a házuk mögötti kis földet megművelhessék. Az éhség akkortájt akkora volt, hogy a család sokszor füvet és leveleket evett. Csikatolo úgy nőtt fel, hogy édesanyja elmesélte neki, hogy amikor gyermek volt elrabolták testvérét (Csikatilo nagybáttyát) és a szomszédok megették a 4 éves fiúcskát. Állítólag azokban az időkben, ha valaki nem volt alultáplált, akkor ő valószínűleg embert evett.

1941-től Csikatilo maga is végignézte a nácik rémtetteit, amelyeket később is borzalmasnak írt le. Mivel házukat lerombolták (amit végig kellett nézniük), apját pedig a frontra vitték, a gyermek édesanyjával egy ágyban aludt – Csikatilo krónikus ágybavizeléstől szenvedett, és anyja minden egyes alkalommal megverte, amikor bevizelt. Mikor iskolába kezdett el járni, törékeny alkata, kinézete és félénk természete miatt hamar társai célpontjává vált – tanárai szerint kiváló diák volt, és Csikatilo maga is úgy emlékezett vissza, hogy motivált és lelkes volt a tanulást illetően.

Középiskolás korára lelkes diák és még lelkesebb kommunista volt, de ekkor fedezte fel azt is, hogy krónikus impotenciában szenved. 17 éves korában lett először szerelmes, de túl félénk volt a közeledéshez – helyette huga egyik 11 éves barátnőjét teperte le. Mivel a Moszkvai Egyetemre nem vették fel, Csikatilo szakiskolát végzett, 1957-ben pedig megkezdte 3 éves kötelező katonai szolgálatát. Mikor azzal végzett belépett a szovjet Kommunista Pártba. Több nővel is próbált kapcsolatot létesíteni, de impotenciája miatt mind hamar végetért, 1963-ban mégis megházasodott.

1970-ben végül orosz nyelv és irodalom tanárként állást kapott, miután elvégezte az egyetemet, de nem bizonyult jó tanárnak. 1973-ban szexuálisan zaklatta több tanítványát, amik miatt végül el kellett hagynia az iskolát, de továbbra is tanárként dolgozott különböző iskolákban.

1978-ban Sahtiba költözött, ott is követte el első – dokumentált – gyilkosságát. Egy 9 éves kislányt csalt el és ölt meg (ekkor jött rá, hogy csak a gyilkolás tud neki gyönyört szerezni, a késsel ugyanis kompenzálta impotenciáját) – és bár számtalan bizonyíték mutatott Csikatilora (de hát ő párttag volt, és ebből következően szent és sérthetetlen, abszolút jóember), végül egy 25 éves fizikai munkást tartóztattak le. Csikatilo persze közben nem tudott leállni, több gyilkosságot is elkövetett – kislányokat és nőket szúrkált halálra. 1983-ra több hasonlóképp megölt áldozat került elő, ám a szovjet hatóságok elutasították a sorozatgyilkos gondolatát – hiszen a sorozatgyilkosokat a kapitalista rendszer “termeli” ki, és Marx egyébként is megmondta, hogy a kommunizmusban nem lesz bűn, mert az osztályharcok megszűnnek az osztályok megszűnésével és csak láv-písz-hepinesz lesz. Így hát helyette először egy szervkereskedő hálózatra, majd sátánistákra gondoltak.

1984-ig nyugodtan gyilkolt Csikatilo, akkor már kevésbé vált óvatossá – egyik áldozatával korábban látták, így leírása a rendőrséghez került, bár ő magát még mindig nem tartóztatták le. Csak ebben az évben 15 gyilkosságot követett el szeptemberig, amikor végre először letartóztatták. Épp egy fiatal nőt akart elcsábítani, ami feltűnt egy civil ruhás nyomozónak és le is tartóztatta Csikatilot, kinél kötelet és kést találtak. Ekkor egyébként már több mint 25ezer gyanusított volt a gyilkosságok lehetésges elkövetőinek adatbázisában, és bár az ügyészség 23 gyilkosságot tudott volna Csikatilo számlájára írni, de hát párttag volt, így ismét elegedték.

Kicsit meghúzta magát, de nem várt sokat, 1985-től ismét gyilkolni kezdett, egészen 1990-ig, a rendszerváltásig. 1990 novemberében épp végzett egyik áldozatával, és készült elhagyni a helyszínt amikor egy álruhás rendőrnek szemet szúrt. Megfigyelés alá helyezték a férfit, majd hamarosan le is tartóztatták. Már nem számított, hogy párttag volt. Bírósági tárgyalásán a vádpontokat másfél órán át olvasták fel, végül pedig halálra ítélték. Egyébként a tárgyalása során külön cellában ült, mert sokan meg akarták lincselni.

Csikatilo saját bevallása szerint 53 áldozattal végzett, de más áldozatoknál is felmerült neve – így ő az egyik “legtermékenyebb” európai sorozatgyilkos. 1994-ben, Borisz Jelcin elutasította végső kegyelmi kérvényét és azon év februárjában egyetlen fejlövéssel ki is végezték.

 

 Anatolij Onoprienko

Gyakran hallunk olyat, hogy a sorozatgyilkosok “szuvenírt” tesznek el áldozataiktól – és mi sem lehetne jobb szuvenír, mint az áldozat fehérneműjének elvétele? Főleg, ha azt utána odaadjuk a barátnőnknek, hogy viselje…

1959, Ukrajna ismét. július 25-én megszületik Lasky faluban egy kisfiú, akit később “Ukrajnai rémként”, “A Terminátorként” vagy “O Állampolgárként” fognak hívni, aki hamarosan 52 embert öl meg. Onoprienko apját kitüntették a Második Világháborúban nyújtott hősiességéért. Négy éves korában édesanyja elhunyt, és a kisfiúra a nagyszülők és a nagynéni gondoskodott egy rövid ideig. Ám az igazi törés itt következett be – a rokonok hamar túladtak a fiún, aki a Privitnoe-i árvaházban találta magát. Csak ő, bátyja apjánál maradt, egy későbbi interjúben Onoprienko elmondta, hogy ezt borzalmasan nehezményezte, de visszatekintve látja, hogy a sors akarta így – ugyanis az árvaházból kikerülők 70%-a börtönben végzi.

Gyilkosságaira elmondása szerint egy belső hang szólította fel, 1989 és 1995 között 52 áldozattal végzett. 1989-ben egy 10 tagú család tagjai voltak első áldozatai, egy félresikerült betörés eredményeként. Onoprienko egy interjúban elmondta, hogy akkoriban abból élt, hogy házakba tört be, és a két szülőt nyolc gyermekével azzal a fegyverrel végezte ki, amit önvédelmre hordott olyankor magával (önvédelemre… betöréshez…). Ezután indult be gyilkolás-sorozata. Ugyanebben az évben öt embert lőtt fejbe, miközben azok autójukban aludtak, majd felgyújtotta a járművet. Onoprienko állítása szerint csak ki akarta rabolni az autót, de mivel abban voltak, végeznie “kellett” a bennelévőkkel.

1989-ben el is fogták és halálra ítélték, de megúszta a végrehajtást, sőt, ki is engedték a börtönből (azt azonban nem találtam meg, hogy pontosan miért is engedték el, valószínűsítem, hogy kegyelmet kapott).

Egy rövid pihenőt tartva 1995-től újra gyilkolt – ismét rablásai áldozatait ölte meg.

Hamarosan ki is dolgozott egy mintát – egy elszigeltelt házba betört, az ott lakók figyelmét pedig egy felfordulás okozásával terelte el. Gyilkosságait mindig az apával, a felnőtt férfivel kezdte, majd végzett az anyával, végül a gyerekekkel. Ezután gyakran gyújtotta fel a házakat, hogy eltüntesse a nyomokat – ha volt szerencsétlen szemtanú, akkor azzal is végzett.

1996-ban azonban egy kemény embervadászat végeztével elkapták Onoprienkot. Lebukásához hozzájárult az is, hogy unokatestvérével közös lakásban laktak, amikor az fegyvereket talált a lakásban. Egyértelművé vált számára, hogy azokat Onoprienkohoz tartoznak és hogy a férfi bűncselekményeket követett el, ezért feljelentést tett, Onoprienkot pedig le is tartóztatták és hamarosan be is vallotta tetteit.

Anatolijt végül halálra ítélték, ám mivel akkoriban Ukrajna közölekedni kívánt Európa többi országához, és épp eltörlölni készült a halálbüntetést, így átváltoztatták az ítéltet életfogytiglanra. Anatolij Onoprienko 2013-ban, a börtönben halt meg, szívrohamban.

 

A poszt eredetileg a BlitheProject.hu blogon jelent meg